Nap mint nap feltesszük ezt a kérdést. Barátainknak, rég nem látott ismerőseinknek, este a családi asztalnál a párunknak, gyermekünknek.
Önismerettel megtalált kiteljesedés...
Gál Kingával
beszélgettem
Csupán egy nagy Ő lehet az ember életében?
Válaszolnak:
Sütő Enikő
Nem tudom, de ami el tud tűnni, az nem is volt igazán.
Fésűs Nelly
Igen.
Katus Attila
Talán túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt meg tudjam válaszolni. Abban azonban biztos vagyok, hogy más egy kapcsolat 20 évesen, mint 50 évesen, és más-mas korban másképpen szeretik egymást az emberek.
Gryllus Dániel
Nem.
Kedves Olvasóim!
Ide várom azokat a történeteiket, tanácsaitokat, melyeket szívesen megosztanátok velem és másokkal is...
Kedves Gabi, én vagyok a rossz példa. De tudja, más kárán tanul az okos. Hátha most is így lesz.
Tíz éves koromban az életem kisebb fordulatot vett. Az Állami balettintézetben rúgkapáltam éppen, minden kézzel fogható esélyem megvolt arra, hogy legyek valaki, de legalábbis legyen valami. Hát nem lettem senki, és nem lett semmi. Állandó fáradékonyságban éltem, egyre kevesebb kedv, kitartás és szusz szorult belém.
Tíz éves koromban úgy gondoltam a legnagyobb bajom az lesz, hogy nem zabálhatom magam degeszre édességekkel, noha tíz éves koromig nem számítottam különösebben édesszájúnak. Ez annyiban nem valósult meg, hogy bátran nyúlok minden finomsághoz, ha úgy tartja gusztusom. Ezzel
alapvetően nem is lenne baj, ha a bevitt szénhidrát mennyiséghez mérnöki pontossággal kiszámítanám a szükséges inzulint. Velem ritkán történik ilyesmi, de vannak emberek, akik könnyűszerrel foglalkoznak magukkal a nap minden órájában.
A legnagyobb bajom tehát az lett, hogy annyira, percre pontosan tervezett életet kellene élnem, amire éppen csak a fent említett típusú ember képes, imigyen formán én nem. Ennek a hiányosságomnak az egyik legfőbb hátránya az a hangulatingadozás, ami alapvető jellememen komoly csorbát ejt, nem
kímélve szellemi frissességemet sem.
Jellemzően érzés szerint élek. Ha úgy érzem, magas a cukrom â013 esetleg megmérem -, beadok valamennyi inzulint, amitől aztán könnyen leesik, amitől aztán addig eszem-iszom, amíg jobban leszekâ026 és így tovább. Ezek a dolgok a mellett, hogy időt vesznek igénybe, erőteljesen rongálják a
szervezetemet (értágító gyógyszer és szemfenék-lézerezés). Hosszútávon semmiképp nem kifizetődő, még akkor sem, ha egyébként bizonyos év elteltével valamiféle elváltozás elkerülhetetlen.
Sokszor egészen másképp értelmeztem (értelmezek most is) mások számára egyértelmű kérdéseket. Az ambíciónak a nyoma is kitűnt belőlem, bár erre némiképp büszke is vagyok. Közben azért felcseperedtem, és ezekkel a nehézségekkel együtt nem élek rosszul. Teljesen egészséges ember vagyok, ha nem veszem számításba az értágító gyógyszereket és a szemfenék-lézerezést. A mindezek alapjául szolgáló cukorbetegség annyira evidens része az életemnek, hogy említésre sem méltó. Időnként felvet ugyan kisebb-nagyobb problémákat, de tekintve a társadalmunkban nem is annyira megbújó elmebajt, személyiségzavarnak is tekinthetném.
Ugyanolyan életet élek, mint bárki más, azzal a különbséggel, hogy pont nem olyat kellene élnem.
Üdvözli Önt egy rossz beteg, T. Éva
Kedves Gabriella!
Gratulálok az oldalhoz, érdeklődéssel olvastam a cikkeket, különösen a mellrákból kigyógyult főszerkesztőről. Kicsit érintettnek éreztem magam, mert két éve a barátnőmnél is felfedezték. Én jobban összeomlottam, mint ő. Sokat beszélgettünk arról, hogyan történhetett ez meg vele, még negyven éves sincs. Sokan adtak neki tanácsokat, hova forduljon, milyen gyógymódot válasszon, mert a barátnőm rettegett a műtéttől, és attól is, hogy elveszíti a mellét. Úgy sajnáltam, hisz olyan sok szenvedésen ment keresztül az utóbbi években. A férje évekig csalta, a barátnőm boldogtalan volt mellette, de hát ott volt a két gyerek. Végül a férje adta be a válást. A barátnőm teljesen elveszítette az önbizalmát, depressziós lett. Mostanában kezdett kicsit jobban lenni, erre jött a betegség. Én is utána néztem, hogyan lehet a rákot túlélni, de olyan sok ellentmondó dolgot olvastam, és fogalmam sincs, mit higgyek. A barátnőm úgy döntött, megműtteti magát, ebben látta az egyetlen esélyt. Az orvosok rendesek voltak, ajánlottak neki egy pszichiátert, aki sokat segített neki abban, hogy feldolgozza a válást, és azt, hogy elhagyták egy másikért. A műtét jól sikerült, de a gyógyszerek, amiket kapott, teljesen kiborították. A kemoterápiát sem vállalta. Járt a pszichológushoz, és pár hónap alatt mintha kicserélték volna! Tele lett életkedvvel, tervei, céljai lettek, elkezdett diétázni, megváltoztatta a frizuráját, új ruhákat vett. Most azt tervezi, ezen a nyáron elmegy a gyerekekkel a tengerhez. Azt mondta, rájött hogy szeret élni, és nem törődik a betegségével. Nagyon drukkolok neki, mert megérdemelné, hogy végre boldog legyen. Mindezt azért írtam meg, mert másnak is okulásul szolgálhat, hogy ez a betegség is legyőzhető, ha valaki nem hagyja el magát, és persze, ha megfelelő kezekbe kerül. Hallottam olyan pszichológusokról is, akik többet ártottak, mint használtak. Szóval szerencse is kell hozzá. Ahogy az életben mindenhez…
Sok sikert kívánok a további munkához! Üdvözlettel: Annamária
Szia Gabi!
